Mária kötényébe estem, ezért kaphattam még egy esélyt az élettől

Interjú

Tények

Érdekesség

Mária kötényébe estem, ezért kaphattam még egy esélyt az élettől

2023. augusztus 29.

2023-08-29 13:01:00

Nagyinterjú Salló Alpárral a kezdetektől napjainkig: a Sportklub oszlopa kendőzetlenül őszintén beszélt pályafutása legfelemelőbb és legnehezebb pillanatairól, a rehabilitáció sötét időszakairól, a pontrendszerről, s arról, milyen érzés volt kapitányként kivezetni társait a nottinghami világbajnokságra.

Annyi minden történt a Csíkszereda tősgyökeres védőjével az elmúlt években, hogy szinte felsorolni is nehéz. A 29 éves bekk nagy magasságokat és iszonyatos mélységeket járt meg: a sorozatos bajnoki címek után a komplett hokis társadalom egy emberként szorított érte rémisztő sérülése után, végül minden jóra fordult – újra teljes értékűen űzheti legnagyobb szenvedélyét, a jégkorongot, s magánéletében is boldog mérföldkőhöz ért, miután idén megválasztott csapatkapitányként vezethette ki a világbajnokságra a nagyrészt székely játékosokból álló romániai válogatottat.

A Sportklub nemrég jelentette be szerződéshosszabbításodat, immár a tizenegyedik felnőttszezonodra készülhetsz a székelyföldi alakulatnál. Nem is lehetett kérdés, hogy a nevelőegyesületednél folytatod?

Egy pillanatig sem volt kérdéses, hol folytatom, a Sportklubbal való kapcsolatom egészen a gyermekkoromig nyúlik vissza. Ráadásul idén nyáron a kedvesemmel hivatalosan is összekötöttük az életünket, így a családalapításnak is itt, helyben vághatok neki.

Alig 17 esztendősen, a 2011/2012-es szezonban úgy döntöttél, fél év erejéig szerencsét próbálsz a Krefelder EV 1981 U18-as csapatánál. Miként vezetett utad ilyen fiatalon Szeredából egészen Németországig?

Hatévesen kezdtem el jégkorongozni, Mezei Imrének köszönhetem, hogy megtanultam korizni, emellett a hoki alapjait is tőle sajátítottam el. Egészen 17 éves koromig Csíkszeredában játszottam, aztán, mondhatni, a semmiből jött egy németországi lehetőség, amit el is fogadtam. Egy szezont húztam le a Krefeldnél, rettentő nehéznek bizonyult ez a kaland, tudni kell ugyanis, hogy az ottani szabályok szerint az adott mérkőzésre csak két légiós öltözhetett be – nyilván én is importjátékosnak számítottam, ezért nagyon nagy küzdelmet vívtunk a csapatba kerülésért. Többek között ez a nyugat-európai kiruccanás segített megérteni az edzések melletti pluszmunka fontosságát, akkoriban realizálódott bennem, mennyi skill fejlesztése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy napról-napra picit jobb legyek. Ez már csak azért is számított fajsúlyosnak, mert nem minden mérkőzésre öltözhettem be, én pedig a lehető legtöbbet szerettem volna a jégen tartózkodni. Szerencsére az önszorgalom hamar napi rutinná formálódott az életemben, úgy voltam vele, hogy profi sportolóként kerüljön ez bármennyi erőfeszítésembe, a sors előbb-utóbb visszatéríti a befektetett energiát.

Ezután újra hazatértél Székelyföldre, és 2013 óta alapembernek számítasz a Sportklubnál, eleinte azonban elmaradtak a sikerek, az igazi áttörést a 2020-as Erste Liga – a Ferencvárossal megosztott – társbajnoki címe jelentette. Hogyan emlékszel vissza azokra a szezonokra, amikor a Csíkszereda jóformán egyeduralkodónak számított a magyar pontvadászatban?

Abban a három szezonban rettentő erősnek éreztük magunkat, egyszerűen mindenhol a helyükre kerültek a kirakós darabjai, még most is libabőrös leszek, ha visszagondolok azokra az időkre. Remekül működött a sorok közötti kémia, tökéletes volt a kommunikáció, tényleg minden klappolt. Kicsattantunk az önbizalomtól, elképesztő, mennyi minden összejött akkoriban, kizárólag ezért nyerhettünk zsinórban háromszor. Ráadásul mindezt úgy tettük, hogy alig hibáztunk, ritkán veszítettünk mérkőzéseket.

Sajnos rossz dolgok is történtek ebben az időszakban: karriered legjobb idényében, a 2022-es bajnoki finálé során rendkívül súlyos sérülést szenvedtél, a magyar jégkorongos társadalom egy emberként szorított a felépülésedért. Mik számítottak a rehabilitáció legnehezebb periódusainak, aztán milyen érzés volt októberben újra jégre lépni egy ennyire megterhelő időszak után?

Belülről én is úgy éreztem – és szerencsére ezt a statisztika is alátámasztja –, hogy valóban ez a periódus mondható eddigi pályafutásom legsikeresebb szakaszának. A történet sajnos nem úgy fejeződött be, ahogyan azt korábban megálmodtam, hiszen a döntőben súlyos sérülést szenvedtem, viszont, hál’ istennek, Mária kötényébe estem, ezért kaphattam az élettől még egy esélyt – ennek köszönhetően továbbra is hódolhatok a kedvenc szenvedélyemnek. Rossz belegondolni, mennyire kevésen múlott, hogy a karrierem legszebb időszaka rémálomba torkolljon, és akkor most teljesen más dolgokról beszélgetnénk. Örülök a szerencsémnek, szeretném megköszönni mindenkinek, aki akkoriban támogatott és aggódott értem. A rehabilitáció nehéz és hosszas volt, rengeteg kitartás és pozitív energia szükségeltetett, tudtam, hosszú csata megvívása előtt állok. A legidegőrlőbbnek az bizonyult, amikor még abban sem lehettem biztos, hogy ha vissza is tudok térni a jégre, képes leszek-e még olyan szinten teljesíteni, mint korábban. Lépcsőzetesen kellett visszaépítenem mindent: az első három hónapban szigorúan el voltam tiltva mindenfajta fizikai aktivitástól, ráadásul ebben az időszakban fennállt a veszélye annak is, hogy epilepsziás leszek, ezért gyógyszert kellett szednem. Áldom az eget, hogy ez végül elkerülte a szervezetemet. Aztán telt-múlt az idő, és amikor már a vizsgálatokon egyre jobb eredményeket produkáltam, elkezdhettem edzeni, de azt is csak módjával, eleinte rendkívül óvatosan – bármikor, amikor valamiféle rendellenességet éreztem, mindig visszább kellett vennem a tempóból. Ez így ment egészen a visszatérésemig, néha hol jobban bírtam a strapát, néha pedig le kellett venni lábamat a gázpedálról annak érdekében, hogy semmilyen szövődmény, vagy komplikáció ne alakuljon ki.

A mögöttünk hagyott szezon viszont nem úgy sikerült, ahogy elterveztétek: a negyeddöntőben a Corona Brasov megálljt parancsolt, ráadásul decemberben egy nyári uborkaszezonnyira elegendő légiós érkezett – az átalakulás pedig idén nyáron is folytatódik a szakmai stábban és az öltözőben egyaránt. A profi sport világa nyilván nem minden esetben a folytonosságról és a barátkozásról szól, de mégis, a csapat magja hogyan viszonyul egy ekkora volumenű légióskeringőhöz ilyen kevés idő leforgása alatt?

A tavalyi szezon enyhén szólva sem a várakozásainknak megfelelően alakult, ráadásul mi, hazai játékosok úgy érezzük, az új pontrendszer nem feltétlenül könnyíti meg a helyzetünket, ugyanis a légiósok nagyon könnyen kiszoríthatnak minket. Ez általában azt a következményt vonja maga után, hogy a honi játékosok sok esetben a lelátóra kényszerülnek, amit nehezen élünk meg, elvégre mindenki játszani akar, nem a palánk mellől szeretnénk követni az eseményeket. Lehetséges, hogy az előző idényben nem működött csapaton belül annyira a kémia, mint amennyire kellett volna. Talán nem minden esetben azokkal a sorösszetételekkel vágtunk neki a mérkőzéseknek, amikkel a brigád igazi erősségei meg tudtak volna mutatkozni. Decemberben ugyan rengeteg új légiós érkezett, viszont mindennek a kellős közepén természetesen nekik is döcögősebben ment a beilleszkedés mind a csapatba, mind a játékrendszerbe. A szakmai stábnak is fel volt adva a lecke, miként lehet a szezon legfontosabb szakaszára kanyarodván ennyi új játékost beépíteni a szisztémába, illetve mi lehetne az a taktika, ahol az egyéni képességeink legjobban a felszínre törnének.

A december végihez hasonló szituációkban mit lehet tenni, hogy a jégen töltött idő mellett picit a magánéletben is jobban megismerjétek egymást a légiósokkal – ami talán nem utolsó szempont a csapatkohézió szempontjából sem?

Ez a kérdés többnyire embertípus-függő. Természetesen akadnak olyan külföldiek, akik zárkózottabbak, de az eddigi pályafutásom során szerencsére inkább extrovertáltabb légiósokkal osztottuk meg az öltözőt. A nyitottabb beállítottságú új csapattársakat mi is egyszerűbben meg tudjuk ismerni, de mindenkit szívélyesen fogadunk, kivétel nélkül megpróbáljuk megkönnyíteni az újdonsült csapattársak beilleszkedését. Szerencsére a légiósok és a hazai játékosok általában jól kijönnek egymással, és bár fontos, hogy a zárkózottabb társainkkal is jól kijövünk, velük nem tudunk annyira sok minőségi időt együtt tölteni a jégen kívül, mert nem igénylik annyira a társaságot. Ezért kevesebb lehetőségünk adódik jobban elmélyíteni a barátságot – viszont öltözőn belül ez sosem szokott problémát jelenteni.

Apropó, importjátékosok: milyen hatással lehet a csapat életére egy olyasfajta nyilatkozat, mint amit David Stach adott egy cseh lapnak néhány hónapja? Azon székely játékosok, akiket szoros érzelmi szálak fűznek a Sportklub színeihez, mit tudtok tenni, hogy a légiósok még jobban átérezzék, mennyit is jelent valójában a város számára a jégkorong – még akkor is, ha a cseh támadó végig kiemelkedőt nyújtott a jégen?

Ilyen szempontból kimondottan szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis olyan szurkolótábor áll mögöttünk, amely világviszonylatban is igen ritka, ebből adódóan pedig nem szokott problémát jelenteni, hogy külön el kell magyaráznunk valakinek, mit jelent a város számára a jégkorong. Elég csak megnézniük néhány videót, vagy akár csak egyszer jégre lépniük a Vákárban, a csarnokunk atmoszférája ugyanis önmagáért beszél. A külföldieket kivétel nélkül lenyűgözi az a miliő, ami a csapat körül uralkodik, kivételesnek találják, mennyire együtt élnek a fanatikusok a játékkal – a nézők mindig is a helyi sportélet szerves részét képezték. Nem emlékszem egészen pontosan David nyilatkozatára, de Stach ugye a cseh Extraligából érkezett hozzánk, ezért természetesen mondhatjuk, hogy az ottani viszonyokhoz képest itt nincs akkora nyomás a játékosokon. Ráadásul ő egészen kivételes adottságokkal rendelkezik, ezért rengeteg nehéz játékszituációt meg tudott oldani rutinból, vagy szimplán tehetségből. Ha a nyilatkozat első olvasatra furcsán is hangozhatott, mi nap mint nap láttuk a szemében az elszántságot az edzéseken és mérkőzéseken egyaránt, mindent megtett a csapat sikereinek érdekében.

Mesélj, kérlek, az idei dívízió 1/A-s vb-ről is: milyen érzés volt székely legényként csapatkapitányként egy világeseményen jégre vezetni a társaidat? Miként éltétek meg belülről a litvánok elleni szoros meccset, ami egyben bentmaradást jelentett a romániai válogatott számára?

Ez számomra is kimondottan érdekes, mert még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy napon megadatik, hogy C betűsként én vezethetem jégre a válogatottat egy világbajnokságon. Nagyon meglepett az egész, ugyanis ezt a pozíciót szavazás útján nyertem el –nem tudom szavakba önteni, mennyire jól esett a megelőlegezett bizalom a csapattársaim részéről. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy ország válogatottjának én lehetek a kapitánya, ez örökre mélyen bevésődött a szívembe, mert nem mindennapi dolog. A litvánok elleni derbi kőkeménynek bizonyult, ráadásul arra a mérkőzésre már régóta tudatosan készültünk, tudtuk ugyanis, hogy leginkább ellenük lehet keresnivalónk a torna folyamán, s így egy győzelemmel egyúttal a bentmaradást is kiharcolhatjuk. Kiegyenlített volt a játék, sokáig egyik csapat sem tudott a másik fölé kerekedni; sőt, ha őszinték szeretnénk lenni, a mérkőzés bizonyos periódusaiban eléggé megszorongattak minket a litvánok. Szerencsére betartottuk az edzői utasításokat, emellett a csapatot kimondottan kompaktnak éreztem, stabilan tudtunk védekezni, ami megalapozta a győzelmünket.

Végül, de nem utolsósorban: a szerződéshosszabbításod mellett a magánéletedben is örömteli események történtek, a pároddal július végén hivatalosan is összekötöttétek az életeteket. Jól sikerült a menyegző, előkerültek esetleg a bajnoki ünnepléseken már jól bevált lovashintók és a jellegzetes helyi pálinkák?

Természetesen, ahogy a mondás tartja, volt minden, mint a búcsúban! (nevet). Óriási bulit csaptunk, hajnali ötig tartott a mulatozás, ráadásul a koktélbárosok is csak pirkadat után tudták elhagyni a helyszínt. Mindenki nagyon jól érezte magát, szerencsére a vendégektől egyöntetűen azt a visszajelzést kaptuk, hogy a szervezés és a hangulat egyaránt kiváló volt.

Forrás: Jégkorongblog » Mária kötényébe estem, ezért kaphattam még egy esélyt az élettől (jegkorongblog.hu)